Könnyű és nehéz

Tegnap még könnyűnek éreztem, ma már borzasztó nehéz -
nincs olyan hatalmas kő, amit el ne moshatna a víz, pusztán idő kérdése az egész...

Csendkirály

Élesen sikolt a kirakat a lámpa alatt,

éjbe kiáltott, ittas szavaktól mocskosak a házfalak,

Zörög az avar, odébb rúgom, surrogva követ az árnyékom az úton;

Most még a kutyák se csaholnak, mintha ott se lennék, néma mosollyal dicsérem a különös estét. -

Amint kulcsra zárom a várost, láthatatlan ujjak fejtenek le rólam mindent: a zajt, a csendet - majd reggelig megkeresem őket itt bent.

Könnyedén

Vigadj hát, mert ma azt is lehet - nyereményed maga a mersz,
Felejtsd el kicsit a közelgő telet!
Előre dideregni úgyis teljesen felesleges...

Závada utóérzés

Lassan peregnek előttem hiába teleírt, gyűrött lapok,
panaszos szavukra már elég régóta nem hallgatok;
hogy egy letűnt kor hírmondói csupán, arról nem én tehetek,
mégis rám bámulnak várakozón, kissé bután.

Ezek a gondolatok az én vakfoltjaim.
Pár fakuló tintafolt, a kusza mondatok barázdáiban -
ennyit tudok kitapintani, a többi merő káprázat lehet.
Üres porhüvely: kihűlt papírdarabok, elmosódó szavak, lélek-vesztett sorok.

Minden ugyanarra mutat

Festett máz alatt feszengő túlidomított ösztönök,
Torkukra önkéntes nyakörv fájó görcsöt kötött -
Örökölt ketrec rácsain lógó szaggatott köntösök...
Szemek villanása gyanútlan prédát igéz,
Éhezett bűnöket marcangolna fog, korbáccsal felel az áruló kéz;
Te sem vagy különb, nem, minden ugyanarra mutat,
Fékezett jellem alá szorult, lassan mardosó, átkozott tudat.

Messze

Messze kerültünk önmagunktól, mint lakatlan sziget a partvonaltól.
Nem lehet itt örökké a megmentő hajóra várni, inkább egy éhes cápa kell már, azt talán könnyebb lenne kiállni, ha bekebeleznek, teljesen eltüntetnek, mint, hogy hiába létezzünk, kutató tekintetek elől elzártan...

Másik

Másik világban élek, és mégis veled, másra tágul szemem, mint képzeled. -
A teljességet nem ismerve, sokszor ott ragadok a túloldalon, gúzsba kötnek üres szokások, kényszerű vállalások, tehetetlen-kínos dadogások. Vajon békére lelhet az, aki végleg meghasad? Vagy csak két boldogtalant szül, kettőzött tudat súlya alatt? --
Rájöttem én már nagyon rég, hogy enyhítő álmot csak ez a másmilyen éj adhat, bárhol is fogadjon aztán az ébredés...

Az vagyok

szürke szélnek feszülő szép pár varjúszárny,
paplan-égen át szitáló erőtlen napsugár,
színes keretre feszített rongyos, álmos vásznú táj,
koszos betonra terített, megannyi fodrozódó tükörképed,
s az ágyadon heverő kinőtt, foltozott mellű élet

Belemászott - A furcsa álmokhoz

*A tudatalattim ismét hamis hangon énekel,
De mi már régtől tudjuk, hogy "Ki a fenét érdekel?!";
Nem fejti senki meg, az álomittas motyogást,
Nincs is rá eljárás, hogy a fejembe tisztán beleláss,
Mert nincs rá eljárás, hogy a fejembe mélyen beleássak...*

(Elképzeltem, hogy nyekergek valamit hozzá, de ezt a részét úgyis elfelejtem)

Sosem voltak

- Mondd, neked voltak gyerekkorodban képzelt barátaid? - kérdezte a lányt.
- Áh, nekem soha nem volt ilyesmire szükségem. - felelte mosolyogva. - Azt hiszem én bőven megelégedtem mindig a sok kis képzelt barátságommal. - tette hozzá gondolatban.

Egy, kettő, egy

Egy lépést előre, kettőt hátra, egy lépést előre, kettőt hátra, egy lépést előre
- nincs más hátra!

...?

Hova lettek végül a boldog emberek? Őszinte mosoly, jó érzés itt a lábát már tényleg nem vetheti meg?

Lélekzongora

Minden egyes kis kalapács zengő szívhúrhoz ér,
Véredbe oldódva, hangjai mögül egy letűnt kor rezgése mesél.
Mintha ők is hallanák, kint még bőkezűn konfettit szórnak a fák,
S bent andalító melegség áramlik szomjazó lélek-medreken át. -
Majd mint lassan szürkébe omló farakás, dermesztő álomba hull ez a parázs ünnepi tánc.

Elnyomás alatt

Néha nagyon nehéz a saját fejemmel gondolkodni, ha egyszer tele van idegen visszhangokkal. Mondhatnám, hogy szeretném kiűzni őket, de ebben nem vagyok olyan biztos. Nem biztos az se, hogy akarok küzdeni - néha jó csak úgy elrévedni a kiüresedő mindenről, a sokat jelentő semmiről, hallgatva azt, amire nem tudok süket maradni.

Ennyi

Egy nagy táskányi holmi, pár gyűrt irat, a kulcsok, s a szív mélyébe rejtve, néhány igazán szép pillanat - ennyi csak, most ennyi maradt. 
Nem fürkészem még a holnapot, hamarabb eljön úgyis, mint azt valaha hinném. Mindössze egy kis mélázást engedélyezek magamnak az elmúlt időszakon, hogy mitől adott nekem mégis olyan sokat, még ha el is vett belőlem egy keveset...

Jó lett volna búcsúzásképp azért valamit mondani, de nem lehet és érzem, hogy nem is kell ez senkinek, inkább csak nekem.

Nem pihenhetek

Nincs nyugalmam, nem pihenhetek, mint elhagyott házon nyikorgó ablaktábla, lelkem úgy kesereg.
A test, akár az utcakövön heverő kismacska, melyet oldalba vágott gyilkos bakancs, s most vérző torokkal levegőért rúgkapál, amíg a hűs kegyelem rá le nem száll.
Körös-körül az ezüstös köd szitál, gyöngyöktől ragyogó pókfonál,
Pirkad-e épp vagy a nap éjbe vált, mindegy nekem, csak az a perc jöhetne már, mikor
Elernyed néhány fájdalom, mikor könnyű légzéssel szemem színtelen álomra zárhatom.

- Ki érti ezt? Ki érti ezt? Végül ki érti meg? -

Observer

*Papírra soha nem vetett piszkozatok között ébredek. Teljes egész kép ezekből a törött mécsekből talán soha nem leszek. Kinyilatkoztatni sokszor még mindig nem merek...Persze nem nagy gond, sokszor úgyse kérdezed.
Szó-alagutak végén a megnyugtató fényeket keresem, néha egy-egy rímben bizony még csúnyán elesem, de nem olyan keserves ez az út nekem. Hisz' nem nagy gond, sokat úgyse kérdezel. -
Talán az idegen léptek dallamát még nem mind érthetem, de saját árnyékomat mezsgyéjükön felsejleni bizton félhetem.*

Ez most nem _csak_ piszkozat.

Viaskodás

Talán bolond vagyok, ha végül úgyis magamra hallgatok, de most félő, hogy elfogy az idő, az élet, ezért tenni kell, amíg nem túl késő. Én vagyok a szolga, de uram nem áll felettem, sőt az sem érdekel, ha valahol is kegyvesztett lettem, mert nincs többé meglapulás! Elég volt a meghunyászkodás és hallgatás - a lassú, személytelen elporladás...
Az vesse rám az első követ, aki nem akart még másfelé hajolni, mint amerre az elvárás satuja szorította!

Ideje

*Ideje lenne már sávot váltani.
Akár a pályán, akár a belső rádión...Bár az is lehet, hogy pont most kellene mozdulatlanul maradni kicsit és csak hallgatni végre azt, ami jön és ahogy.*

Sóhaj

Ó, bárcsak olyan egyszerű lenne az egész, hogy te leülsz ide egy kőre, s én csendben leülök melléd. Hallgatnánk együtt a csendet vagy amilyen dallamot épp arra fúj a szél, értenélek, és te is szó nélkül megértenél. Mert ott az a gondolat, a ki tudja honnan sarjadó közös emlékezet, ami összeköt a kezdetektől fogva, s amíg el nem ér a vég - talán így lenne igazán szép.

Szétáradó színek

Üres. hideg. sajgó. rideg...Itt ülök virrasztva, zsibbadva egyedül, a csendbe különös szorongás vegyül. Mire várok és mégis minek?! -
Végül egy perc az éjben csupán, amiben meglátom, hogyan áradnak szét a legragyogóbb színek - mint hangok útján elnyúló álom -, de nem maradnak velem sokáig, csak amíg pár rezdülést engedhet magának a szív, s a szemekben ott csillog az a percig boldogan ringatózó lélek.

Éberség

Lázas vagyok, de nem beteg,
Egész talán, de nem kerek,
Nem keresnek az emberek;
S én sem keresem -
Hogy mit ér az életem, hogy utolsó percemben kinek mesélhetem,
Mi ébresztett magamra, s miért nem alszom el hirtelen, csendesen, mint más.

Elgurult...

Mint akit váratlanul letojt a boldogtalanság kosztollú madara, úgy keringek egy ideje, bennem egy kósza érzéssel, hogy itt pedig valami nincs rendjén. Egyrészt ez a mai gondolatlavina szokatlan erejű volt, ami hirtelen a nyakamba zúdult (majdnem alatta is maradtam), másrészt nem érzem teljesen magaménak a bőrömet vagyis inkább az elmémet...
Valami olyasmi ez, mint amikor utolsót leheli egy csalódott, meg nem értett költő, akinek még éltében elgurult az összes gyógyszere és halálában azzal szórakoztatja magát, hogy gyanútlan járókelők fejébe nyomkodja beteg, ócska rímsorait - elborzasztva, meggyötörve s egyúttal fel is szabadítva őket.
Hadd szemezgessek most ezekből a furcsa, zaklatott gondolatokból kicsit. Sokat valójában nem is tudnék, mert keveset sikerült hirtelen leírni, a többi elszállt a nagy büdös semmibe - na jó, talán jobb így.

**Először ismerősnek tűntél, majd tökéletes idegennek,
Hamiskás játéka vagyok csupán zárlatos, tépett idegeknek...
---
Fejemben én üvöltök szüntelen és másból szakad ki a sikoly,
Mondd, mire jó ez az őrült zaj, ami lassan rágja magát szöveteimbe, mint valami kitartó moly?!
Ha most elég gyorsan megyek, talán megállni képtelen leszek, s még ma elérhetem végzetemet;
Nem észlelhet már radar, nem foghat fel értelem, nem láthat meg szemed, mert nem is létezem.
---
Akkor találok majd haza, mikor az éjben Hozzád végre elvezet fényes csillag-bordűr, a felhőkön játszó halvány holdecset s a mindent betöltő, parázsló képzelet**

(Kínrímbe oldva)

Lappangó életem állandó érkezés, elmúlás, indulás, sajgó kétkedés -
szemtelen szívverést nyugtatni minden érvelés kevés.
Sűrű szavakba fojtott hangtalan verdesés: félek, merülök, nincs enyhülés - Segíts! --
Puha párnába temetve így várta a sohasem létezőt; az ernyesztő álmokat, a megtalálót, s az elengedőt...

Elhatárolódás

A pillangó gondtalan szálldos a virágok között, mit sem törődve a körös-körül heverő szeméttel, mocsokkal, veszélyekkel - nem kínozza közben undor vagy félelem. A fűszál is megtalálja útját az élethez, feltörve erőnek-erejével a betonrengetegben - nem szegi kedvét a kietlen vidék magánya, amelyre vetődött.
Mintha a világnak csupán az a kicsiny szelete létezne számukra, melyből a virág sarjadzott vagy a fény árad hívogatón. Szeretnék én is hozzájuk hasonlítani, mert a szív sokszor nem tudja befogadni azt, mit a szem látni kénytelen - és igen, azokat a könnyű szárnyakat irigylem kicsit, azt hiszem.

A lényeg

A lényeg, hogy létezünk...
A nemlétező múlt fájásain csüngve, s a soha be nem köszöntő jövő verőfényes délibábjait hajszolva, a _most_ észrevétlen suhan el felettünk, az élet unottan pergeti a jelen homokját;
A lényeg az egészben talán mégis az, hogy úgy érezzük, hogy a valóság egy megfoghatatlan szeletében tényleg létezünk - még akkor is, ha az élet pár ábrándos pillanat csupán -

Korai kép

A tó párás lavrában álmosan mártja még kezét a reggeli fény, s közben a vég nélkül nyújtózkodó fákat méri vádlón.
Bezzeg nekik mi dolguk is lehetne?! - magában így dohog, majd egy tovaszálló pille szárnyát megragadva, hirtelen elröppenti gondolatait e poros földről.
Lábukat lógázó felhők közé szökellve néz szét a kies tájon a kevély Napsugár, s szórakozott-mélán citerázni kezd az alant kuporgó tetők gerincén, melyek alatt még dermedten alszanak a függönyös szemű házak...

Akác a homokon

Mint akác a homokon, lábadat most úgy veted meg a boldogság elomló talaján,
Ölelő ágaidat szélesre kitárod, s izzó tövis-szemed az égre emelve hangosan kiáltod, Hogy meghallják fent-lent mind a mocskos zsiványok:
'Én mégis szeretem ezt a viharos világot!

Kiadó gondolatok

Ülve-szédülve fut velem a gondolat-szekér - mit szekér, robogó vonat!
Most minden hely jutányos áron megszámítható, melyben a bizakodás megférni kész,
A romlott-keserű bérlőket pedig kiszórni könyörtelenül; ha kell az ürességig töltve a házat.
'Be a jót, ki a rosszat! Be a jót, ki minden rosszat!' - mantrámat így mormolom.
Mert túlélni itt csak az képes, ki sebeit levetkőzni kész, hogy aztán, mint jól idomított objektív, olajos pocsolyát szép szivárvánnyá szűrjön.

Újra itt/Here again...

Lábát aszottra áztatva festeget ez a bús, homályos szemű öreg,
Ráncos kezében végtelen paletta, nyirkos szája időnként fanyar füstöt ereget.
Merengve bámulod, ahogy megfontoltan maszatolva tölti meg ezernyi vásznát,
Lelkedbe sűríted az álomba hívó képeket, a kigyúlni készülő színek táncát -
S mióta e kedves művészt ismered, tudod, hogy hanyatlásában is szép lehet,
Mit forrón dédelgetett a nyár, elrabol majd a tél s újra megfogan tán a kikelet.

Agymosás(?)

Az ember mindentől retteg, amit nem ismer, még attól is ami a lehető legártalmatlanabb. Rémeket lát ott, ahol nyoma sincs azoknak és nem látja meg őket ott, ahol már eltakarni sem lehetne jelenlétünket. Félünk az agymosástól, pedig nap mint nap abban élünk, csak észre sem vesszük. Szerencsés az, akinek megnyilatkozik egy másfajta élet, amely nem a látszatra épül, amely nem hazugsággal táplálkozik. Sokan gondolják, hogy éppen az a hazugság, amely nyíltan, ártó szándék nélkül közelít. Eldobják maguktól az egyetlen igazi jót, amiben részük lehet, mert képtelenek megnyílni, nincs erejük ledobni az esztelen félelmeket. A védelmezőnek hitt burok, melyben alszanak, hirtelen leküzdhetetlen akadályt képez az igazsághoz, a megnyugváshoz. Mint mikor magadra zárod a szobát, hogy kint tartsd a szörnyeket, nem sejtve, hogy a valódi borzalom éppen ott rejtőzik a körülötted, a benned lévő sötétségben. Az árnyékok nem tűnnek el, ha beengeded a fényt, de a fény biztosít arról is, hogy nem kell félned többé az árnyaktól. Semmitől sem kell félned ezentúl, csak ki kell tárnod az ajtót és beengedni a fényt, az élet ígéretét. Egy morzsányi hit kell csupán, aztán mindig egy morzsányival több. Nem lesz hiába semmi, csak bíznod kell. Az elrugaszkodás nehéz ugyan, de senkinek sem lehetetlen. Indulj el hát az úton; feszítsd ki elméd a fényben, egész lelkeddel merülj el benne; és nem leszel egyedül soha többé!

Paradoxia

Akármerre fordulsz, ugyanabba a falba ütközöl vagy ha nem teszed, hanem azzal ámítod magad, hogy egyenesen haladsz előre, akkor is megtörténik - az egyetlen kérdés a mikor. A miért az nem kérdés többé, hiszen tudjuk, hogy van a tyúk és van a tojás, létezésük okát nem firtatjuk, csupán létrejöttük idejét. Az ilyen és ehhez hasonló dilemmák sok éve kimarhatatlanok az emberi tudatból. De vajon mit változtatna az életünkön, ha megfejtenénk egy ilyen haszontalan rejtvényt? Éppen annyira értelmetlennek érzem a válaszokat, mint például azt, hogy a művészetben keressük a tudományt: a könyvekben a realitást, a zenében a logikát, az ismétlésben az újdonságot, egy pillanatban az örökkévalóságot. Az állandó ellentmondások rabjai vagyunk, akik képesek magunkban létrehozni a szabadság illúzióját. Időnként azonban elalszik az elménk és egy kis időre felriad a lélek. Nem ébred fel, csupán egy pillantást vet a rémlátomásnak hitt valóba, majd békét keresve még mélyebb álomba merül. A kérdésekben érzek egyedül felzaklató megnyugvást, bizonytalan egyensúlyt; bennük érzem Paradoxia egyetlen igazi menedékét. A megváltás messze, mint az igazság, ha egyáltalán létezik még és el nem nyelte végleg az idő örvénye.

Mindent feledtet

estére meggyűr az élet, mert a napokat nehéz átvészelni - mielőtt kiszorul a szobából minden szín, arra gondolsz, hogy persze, biztosan holnap váltasz világot, aztán álmodban tán meg is teszed. reggel még minden csendesen duruzsol, a hangzavart megelőzve ébredsz, és ahogy kilépsz az utcára a szemedbe toluló reggeli fény egyszerre mindent feledtet...

Egyszeregy

Nem gyógyszer, mégis szeded...szednéd...ha az élet másképpen nem rendeli, a szokásos napi adagod 1x1. - de ki írja fel? - Egyszeregy morzsányi szép pillanat, egyszeregy mosoly, egyszeregy minden jót...
Túladagolni nem nagyon lehet, úgyhogy teszel a kockázatokra. Mellékhatások vannak, de olykor éppen a hatásokkal esnek egybe, így észre sem veszed...Mit észre?! Szívedre talán, hisz arra való.
Mindennapi szükségleted, betevő falatod. Mindenkinek úgy kellene ismerni, akár az egyszeregyet...És mégis: hiányzik sokszor, sok helyről, sok emberből, ez az 1x1 kis szeretet. -

Üvegcserepek

Mindenfelé üvegcserepek, éles szilánkokat szedegethetünk egész nap mindenhol. és miért? hogy mások ne vágják meg magukat persze. természetesen akik az üvegeket összezúzták, nincsenek sehol, mintha köddé váltak volna, abban a pillanatban, hogy szilánkokra zúztak mindent, amit értek. csak mi vagyunk, akik szedegetik a cserepeket, megvédve ezzel másokat, és veszélybe sodorva ezzel saját magunkat. mert bizony sokszor megvágjuk magunkat ki tudja milyen mocskos üvegdarabokkal, miközben azon fáradozunk, hogy másnak ne essen baja...hogy miért nem magunkat óvjuk inkább, az rejtély. nem is tehetjük igazából, mert nem tudhatjuk, hogy előlünk vajon felszedné-e valaki az éles üvegcserepeket. csak magunkra számíthatunk igazán. ha megvágjuk magunkat, az is csak a mi hibánk, miattunk történik. a figyelem és óvatosság már nem elég. nem lehet egyszerűen kikerülni a szilánkokat. olyan sok van, hogy mindent elborít...erőnkön felül is
takarítani kell tehát, ha nem akarjuk, hogy mindenki körülöttünk összevagdosva vagy egy üvegcserép miatt véletlen elvérezve végezze. és vajon hova tűnnek mindig a felelősök? van egyáltalán olyan vagy a sok üvegdarabka csak elménk kegyetlen játéka, hogy nyugalmat ne lelhessünk? talán a cserepek meg tudnák mondani... --

Démon

Nyugodt léptekkel sétált hazafelé egy derűs tavaszi délelőttön. Az erősödő nap kicsiny izzadtság-gyöngyöket varázsolt a homlokára, amelyekkel ő mit sem törődve, könnyedén lélegezve haladt tovább. Egy-egy mosollyal nyugtázta az előtte elröppenő madarakat, a felé szálló finom virágillatot. A gyengéd szellő játékosan belekapott hosszú hajába, s pimaszul kissé meg is cibálta a sötét fürtöket. Kicsit úgy érezte, hogy az évszak szépsége elfeledteti vele a gondjait, a keserű pillanatokat, amikkel az élet mostanában igen sűrűn kínálgatta. S akkor hirtelen minden összeomlott körülötte. A semmiből támadt rá az érzés, a félelem játszi könnyedséggel cserkészte be gyanútlan áldozatát. Egyik pillanatról a másikra, úgy tűnt mintha egy másik dimenzióba csöppent volna. Halványan még látni vélte az előbbi vidám tájat, a nap fényét, de mindez egyre inkább elmosódott és átadta helyét az áthatolhatatlan sötétségnek. Még magában sem volt biztos, hogy ő jelen van, csak abból sejtette, hogy határozottan érezte tagjaiban a ritmikus lüktetést, ami azt jelezte, hogy még él és ez nem a másvilág vagy a végtelen üres tér. Aztán egyszer csak felderengett valami erőtlen fény az égbolton, ami megnyugtató volt, hiszen legalább egy kicsit áttörte az éj kegyetlen fekete leplét. A vaksötét úgy nyomta a vállát, mint valami nehéz bársonypalást, ameddig meg nem pillantotta a hold engesztelő ezüstkaréját. Nyugalma és megkönnyebbülése azonban igen rövidre szabatott. Megjelent ugyanis még valami rajta kívül ezen az éjjeli tájon és ez a valami egyáltalán nem volt kedvére való. Még nem is láthatta, csak érezte, ahogy közeledett felé hangtalan lépésekkel és egy iszonyatos, rémisztő ígérettel. Ameddig nem ért a közvetlen közelébe, talán még rettenetesebb volt, mint amikor már biztosan tudta, hogy ott van rögtön mögötte és figyeli, követi minden mozdulatát. Szinte érezte, ahogy a lény tekintete belefúródik a húsába, próbál belé hatolni, hozzáférni legrejtettebb kincseihez, gondolataihoz, hogy megkaparintsa és ízekre tépje azokat. Nem bírta tovább elviselni ezt a láthatatlan marcangolást, tudni akarta ki vagy mi ez ami a sarkában van és az életét fenyegeti. Hirtelen megtorpant, tekintetével a talajt kereste a lába alatt, mintha fogódzót keresne, valamit amiből erőt meríthet, majd mély levegőt vett s egy pillanat alatt megperdült, és máris az eddig mögötte lévő világ került elébe. Olyan gyorsan fordult meg a tengelye körül, hogy
kis híján elvesztette az egyensúlyát, és csak az a gondolat akadályozta meg, hogy tényleg a földön landoljon, hogy tudta, nem engedheti meg magának, hogy elessen, most nem, mert az végzetes hiba lenne. Minden képzeletét felülmúlta a látvány ami elé tárult. Vagyis a látvány szinte jelen se volt, csak egy kis darabját láthatta az idegen lénynek, de ez a kis darab elég volt ahhoz, hogy torkon ragadja a jeges félelem. Amit látott, az nem volt más, mint egy ragyogó, vörösen izzó szempár, amely egyenesen rá meredt, minden szégyenérzet nélkül az ő szemébe vájta tekintetét. Ebben a parázsba mártott szempárban ott volt minden, ami számára a rossz oldalt jelképezte: gyűlölet, kegyetlenség, gépies brutalitás, és az ölés vágya. Ez utóbbi olyan erővel sugárzott rá, hogy szinte kényszeresen el kellett fordítania róla a tekintetét, mielőtt elszédül és elájul. Mire rájött, hogy nem szabad szem elől veszítenie ellenfelét, már késő volt. Mikor újra odanézett, már megváltozott a szörny helyzete. Időközben még közelebb jött és láttatni engedte hatalmas, izmos termetét, fakó, hamuszín bundáját, amely a fején mintha valamilyen okból összetapadt volna, de úgy érezte, erre az okra jobb, ha nem derül fény. Ekkor, mintha áramütés érte volna, sebesen kapott az övéhez, maga se értette miért, s ennél az ösztönös mozdulatnál még inkább meglepte az amit ott talált. Az öve mögé csúsztatva éles tőrt tapintottak ki ujjai, amely, ha nem elég óvatos, akár saját bőrét is felnyeshette volna. Görcsösen a markolatra tapasztotta tenyerét, miközben egy pillanatra sem engedte el azt a démoni szempárt. Láthatóan nem ijesztette el a szörnyeteget holmi fegyver, vagy fenyegetés, s tovább közelített felé. Tett még pár alattomos, lopakodó lépést, majd megállt. Éppen úgy állt ott, hogy a hold halvány fénye sejtelmesen megvilágította az állat pofáját. Igen, állat, ez jutott róla eszébe csupán, mivel ennél pontosabban nem tudta meghatározni, viszont az egyértelművé vált, hogy semmi emberi nincs ebben a lényben, talán csak a tekintetéből sugárzó érzések. Gondolkodni sem tudott, annyira megbénította a félelem, mikor a démon feltárta előtte gigantikus száját, benne kígyószerű, a végén háromfelé ágazó villás nyelvével, és gyilkolásra csiszolt pengeéles fogsorával, mely acélosan villant a hideg fényben. Az állat pofájának nem csak a látványa volt iszonytató, de a belőle áradó bűz is. Olyan volt a lehelete, mintha rothadó hús és vér kipárolgása lett volna. Ebben a pillanatban világossá vált előtte, hogy a szörny nem fog sokat tétovázni, hanem ráveti magát és elveszi amiért jött: az életét. Pattanásig feszült idegei és a lény ugrásra kész testtartása egyre azt üvöltötték a fejében, hogy muszáj most azonnal tennie valamit, hacsak nem akarja itt végezni, ezen a verőfényes tavaszi napon, az utca közepén. Hisz még mindig ott volt, érezte, csak valami visszatartotta attól a világtól, a meneküléstől. Ez a démon volt az, ami minden bizonnyal egyenesen a pokol tornácáról szökkent ide hozzá, hogy kóstolót kaphasson az ő jelentéktelen kis életéből, a szegényes lelkéből. Meg akart mozdulni, egyenesen a szeme közé döfni a tőrt, vagy elszaladni, jó messzire innen, ameddig csak bírják az inak a lábában...de érezte, hogy képtelen rá. Képtelen volt bármit is tenni. Megbénult. Csődöt mondott minden izma, minden idegszála. A szörny egyszerűen mintha hipnotizálta volna tekintetével, moccanni se bírt. Ezzel aláírta halálos ítéletét, hiszen biztos volt benne, hogy most meghal. Némán, lélegzetvisszafojtva várta a végső csapást, várta hogy lecsapjon rá, s ez a várakozás olyan hosszúnak tűnt, mintha évek teltek volna el két másodperc között...Szinte már érezni vélte a fogakat, amint a csontjain csattannak, a fájdalmat, ami tűzgolyóként robban a gyomrában...de nem. A támadás nem jött, hiába várta. Helyette valami egész más jött. Hirtelen ismét eltorzult a világ, felborult tér és idő, minden elcsúszott egy percre. Azt hitte most már örökre itt ragad ebben a vég nélküli várakozásban, két teljesen ellentétes dimenzió között, valahol az ürességben lebegve. Aztán mégis visszazuhant a valóságba. A kettő közül a szebbikbe. A másik is valós volt, bárhogy is tagadta volna. Újra felderült az ég, fény árasztott el mindent és meleg illat. Ami néhány pillanattal ezelőtt történt, immár mérföldekre került tőle, az időben elérhetetlen helyre. Mégis megmaradt belőle valami, ami arra emlékeztette, hogy valami gonosz, démoni álomból ébredt most fel; nem sok, csupán egy enyhe borzongás, amely jegesen kúszott fel végig a gerincén, egész a koponyájáig...

Kreislauf

Gedanken machen immer denselben Kreis,
sie können den Laufbahn nicht wechseln --
Langsam kreisen die Wörter in meinem Mund,
als halbverkaute Bissen,
sie können nicht mehr raus,
wollen aber nicht verschluckt werden...-

Hangok a sötétben

- Hahó! Van itt valaki?
...halk szuszogás, valahonnan a közelből...
- Ki van ott?
- Csak én vagyok.
- De ki az az én? Ki vagy te?
- Aki mindig itt volt és mindig itt lesz.
- Nem értem. Én azt hittem egyedül vagyok, azaz egyedül voltam...
- Így is van. Egyedül vagy, csak én vagyok itt veled és mindig itt leszek.
- De honnan jöttél és miért vagy itt? Hisz nem is ismerlek téged!
- Pedig ismerned kéne már. Ennyi év után.
- Micsoda? Ezt hogy érted? Évek? Dehát most hallak először. És nem is láttalak soha, most se látlak, túl sötét van itt!
- Nem is láthatsz, csak ha elég erősen becsukod a szemed és figyelsz.
- Csukott szemmel? Hogyan láthatnék bármit is úgy?
- Ó, sok mindent láthatsz. Nem is tudtad? - Mondjuk nem vagyok meglepve, hisz engem se hallottál eddig, pedig nap mint nap szólongattalak...
- Az lehetetlen! Ha szólt volna valaki meghallom. Nem vagyok süket! És vak se vagyok!
- Nem, valóban. Csupán nem látsz és nem hallasz. Hallani csak most kezdesz, látni még nem tanultál meg.
- Honnan tudhatsz te bármit is rólam, ha nem is ismerlek?
- Te lehet, hogy nem ismersz, de én nagyon is jól ismerlek.
- Áruld el kiféle ember vagy te? Vagy ember vagy te egyáltalán? Ha ember vagy mutasd magad!
- Nem tehetem. Ameddig nem vagy képes csukott szemmel látni, addig láthatatlan maradok. Csak a te szemeden keresztül válok láthatóvá. És csak neked. De ehhez el kell fogadnom engem. Magadat...
- Mi közünk van nekünk egymáshoz?
- Nagyon is sok. A legtöbb. Azért nem látsz engem, mert magadat se veszed észre néha. Nem figyelsz befelé.
- Nem tudom mire kellene figyelnem...
- Mindenre és semmire. Magadra, csak magadra. Ha jól figyelsz engem is megtalálsz, magadban. Én is te vagyok!
- Azt hiszem megőrültem...mi lehet ez a hang?? és miért beszél hozzám? Nem akarom, tüntesse el valaki! Én...
- Hallgass. Nem mehetek el. Főleg, hogy végre meghallottál. Itt kell maradnom veled.
- De miért? Mit akarsz tőlem?
- Azt, hogy láss! Hogy meglásd magadat! Hogy meglásd, ki vagy. Nem én akarom, hanem Te. Egyedül te, nincs itt más.
- De akkor te mit keresel itt?!
- Nem érted. Te hívtál. Annyira egyedül voltál, hogy magadat hívtad segítségül, azt az erőt, ami benned van, azt az embert, akit mélyen eltemettél. Magad alá temetted saját valódat.
- Miről beszélsz? Nem tudom mi a fenét akarsz tőlem! Tűnj innen!
- Nem tehetem. Maradnom kell. Különben nem teszed meg.
- Mit kellene megtennem szerinted?
- Kiásni magadat. Meglátni. Megérteni. Megszabadítani. Békét kötni végre. Belső békét...
- Nem ástam én semmit sehová! Ne tömd tele a fejemet hülyeséggel!
- Te vagy az aki ezt teszi. Én csak próbálom eltakarítani, amit hagysz magad után.
- Aha. Értem. Te vagy a szemetes?
- Nevezz ahogy akarsz. Attól még nem változik semmi. Maradok, mert látnod kell mivé váltál, és mi voltál. Mi vagy.
- Ember vagyok. Mi más is lennék?! Viszont te! Egy testetlen hang, semmi egyéb. Nincs létjogosultságod! Takarodj! Keress mást, akit bolonddá tehetsz!
- Szóval magadról is ezt gondolod? Hogy nem érdemes élni?
- Tessék?!
- Jól hallottad. Ha tőlem szabadulnál, rajta! De tudnod kell, hogy mit csinálsz. Hozzád tartozom, nem dobhatsz ki csak úgy.
- Pióca!
- Csak a tükröd vagyok, akibe még mindig nem mertél belenézni. Mitől félsz? Egész életedben vakon akarsz tévelyegni?
- Én nem vagyok vak. Mindent látok amit akarok!
- Itt a probléma. Amit akarsz. Csak azt. Magadat nem akarod. Mindig másokat nézel inkább, magadba nem tekintesz, pedig fontos lenne...
- Ugyan kinek? Neked?!
- Nekem, neked. Mindkettőnknek. Ketten egy vagyunk.
- És meddig maradsz még velem? Miért nem lehetek nyugton, egyedül, mint eddig?
- Mindig itt leszek. Ameddig vagy. Amíg élsz. Azért vagyok, hogy ne maradj egyedül. A magányban te vagy a legjobb társad!
- Nagyon vicces. Biztos valami hülye játék az egész, ami arra megy ki hogy bedilizzek.
- Nem hinném. Hisz ezt te sem akarnád. Tehát nem az.
- Istenem!...Rendben. Legyen. Mondjuk hogy megtűrlek, és akkor? Mit kapok én cserébe?
- Semmit és mindent.
- Pontosabban?
- Megtanítalak, hogyan láss befelé. Hogyan vedd észre a saját hangod...
- Remek. Még egy tébolyult, aki engem üldöz. Csak tudnám miért!
- Miért? Miattad, csak miattad. Mert nem létezel, csak élsz. Azt pedig nem lehet.
- Mi a különbség?
- Minden. De most elég. Ne kérdezz többet! Inkább hallgass, figyelj nagyon.
- Mire figyeljek?
- Halld meg a csendet és válaszd szét a saját hangjaidtól, és a saját csendedtől. Találd meg az egyetlen igazi hangodat!
- De hogyan?
- Majd rájössz, hidd el. Csak figyelj magadra!
- Nem értek semmit...
- Idővel megtanulod. Most itt hagylak, de még remélem találkozunk. Ha újra itt találsz magaddal, akkor sikerrel megtetted az utat, ha nem hallasz felőlem többé, akkor rossz felé indultál...Jó utat!
- Ne, várj még! De hát azt mondtad nem mész el! Akkor most miért? Honnan tudjam merre kell mennem?
- Nem is hagylak el. Figyelni foglak, csak egy időre elhallgatok, ameddig meg nem találod, amit kell. Csak kövesd a megérzéseidet, de vigyázz mert sok démon les rád az út szélén, akik megpróbálnak majd becsapni. Le kell ráznod őket. Mindet! Ez lesz a legnehezebb, de ha akarod menni fog. Most pedig ne ülj tovább a sötétben. Menj keresd a fényt!
- Igen, indulok, keresek. De merre is, mit is?...Talán ha becsukom a szemem. Így. Mintha látnám az utat. Jaj, ne! Nem is egy út ez! Milliófelé ágazik el.
Melyikre lépjek? Nem léphetek mindre. Együtt kell maradnunk. Nem szakadhatok szét..Megérzések. Hol vagytok? Hallgatok, figyelek. Mutassatok utat nekem, kérlek! Nem fordítom el a tekintetem, nem tapasztom be a fülem, de legalább ti maradjatok velem. Ha itt hagytok ti is, ahogy én magamat, elvesztem! -

Illúzió?

Mondd, szeretnél-e szép lenni az éjben? feküdni nesztelen kihűlt ágyadon, lázas szemekkel bámulva a semmit. a sötétség finom selyempapírba burkol, s fényes zsineggel átköt jó szorosan a kínzó magány. mint egy helyes kis ajándékcsomag, pont olyan vagy most, tudod? haha! célját vesztett ajándék vagy, hisz' kibontani nem akar senki...szegény, szerencsétlen bolond! te mit sem törődsz ezzel, csak élvezed a keserű kéjt, mit-e szerep ad neked. nem rontja el senki a látszat-harmóniát és elképzelheted magad, ameddig fantáziád ki nem apad, de nem mondja meg senki, ki vagy. nem formáz kéz, ajak nem önt szavakba, mosoly nem hint be aranyával. alaktalan maradsz tehát e boldogtalan boldogságban, önmagad rabja, mert tőled a legnehezebb szabadulni. álmodj inkább csukott szemmel, ha nyitottal álmodni fáj! ne feledd, hogy még mindig jobb félúton megpihenni és aztán újult erővel folytatni, mint visszafordulni anélkül, hogy egyszer is valóban láttad volna az utat...lásd meg az utat és indulj el végre! nem tart vissza semmi sem, csak te magad állsz még előtted. ---

Requiem

Mintha minden hang az én fejemben szólna,
Mintha minden lélek bennem hamis kórusként zúgna,
Melyből mit sem érteni.
A gondolatok agyaggalamb-lövészetén enyém lehet talán
Az első díj...
De mi is lenne az?!
Még keserűbb gondolat, mely feledteti a többit
Vagy még egy halálra ítélt remény...
Ujjam a ravaszon, vaktában célzok
Lehet, hogy nem találok, de lőni kell, érzem muszáj,
Ha mást nem legalább önnön szívemet,
Hogy ne legyen belőle bús öregember, ki folyton csak kesereg.
Elcsendesülnek a hangok, már csak távoli ének hallatszik,
A madarak echós hajnali dala,
Kik azt éneklik boldogok
Vagy csupán a tavasz örömdalát, mit rekviemként hallgatok.

(Non)szensz

reflektorfehér fák vágnak alagutat az éjbe. fájó elméden matat ezernyi ujjával a némaság. ott rejtőzöl ahol soha nem keresnéd magad, remélve, hogy más éppen ezért talál rád. éles tekintetek karmolják sebesre arcod, hamis mosolyok csikordulnak mögötted...remegés fut végig a lelkeden. sikoly játszik az ajkadon, de te ügyesen elnyeled, mélybe taszítod. ne itt, ne most! még nem lehet...szavak kereszttüzében rohansz felé. talán még eléred mielőtt eltűnik. finoman szitál körülötted az egyre ritkuló pára. megtorpansz s csak ekkor veszed észre, hogy már ott is vagy, pontosan a közepén állsz: a legszebb délibáb választott önpusztítása eszközéül, amit valaha láttál, és te valóban sajnálod, mintha bármivel is többet jelentett volna, mint a nem létező...

Révület

Nyughatatlan reszket a test, s benne rázkódik a lélek, mint illemtudó poggyász - de nem kényszerűen, együttérzésből rezdül vele csupán;
pillanatra pillanat hengeredik, s összeolvadva gördülnek lefelé az idő lejtőjén.
Mondd, az örökkévalóság válhat-e végzetté? Az árnyak miért hamvasztanak múlttá mindent ami simogató kép, és ilyenkor hol van a fény?
-reflektorvillanású gondolatok, gépies fényneszek ritmikus tánca, nyüszítő ponthalmazok őrült játéka, szédítő hunyorgás a vakító fehérbe s a vibráló feketébe...-

Mindig és Soha

Mindig elhagy, és mindig megtalál újra, és újra. mindig felbukkan a horizonton az amire szükségem van, amit a lelkem igazán kíván, a kérdés csak az, hogy el tudom-e érni, mielőtt elillan a nap hevében...súlyos szikla hasítja fel a víztükör magányát, és válik a káosz kirobbantójává. a zűrzavar ott lappangott mindvégig a mélyben, a kődarab csupán megszabadította azt börtönéből, hogy hullámokba üvölthesse fájdalmát, s szinte a végtelenségig visszhangozza azt, amíg el nem fedi ismét a folyékony feledés...befelé fordított fülekkel hallgatom a hangot, amely a világ rezgésének és a lélek sóhajának kórusaként zeng, ameddig meg nem töri egy külső hang, amely arra született, azért él, hogy minduntalan megzavarja a kialakulóban lévő összhangot, hogy káoszba fojtsa a létet, és elhitesse, hogy az élet az egyetlen lehetőség. van hogy az ember kiáltana, mikor sebzettnek érzi magát, és közben nem képes észrevenni, hogy a kiáltása okozza az egyetlen valódi fájdalmat. ha túl sok a kiáltás benned, le kell ülni a gondolatokkal szemközti szirten, és figyelni szó nélkül, elmerülten, s várni a pillanatot, amikor belülről ismét felcsendül az ének, amely azt jelenti, hogy még nem felejtetted el teljesen önnön valódat, a létet, amely olyan, mint egy kör; nem látszik ugyan, de tudod, hogy állandóan mozgásban van, visszatér önmagába, folytonos marad. a kezdet és a vég egybeesik, mozdulatlan tánc a világ belsejében, és körülötte egyaránt...mikor megérzem magamban a lét ízét, mindig megszólal egy eddig ismeretlen, új dallam, amit én magam alkottam valamikor réges-rég. nem én játszom el, csupán hallgatom, mégis ismerős, hiszen belőlem való. mindig új emlékek tolulnak fel bennem, amelyek feledésbe merültek ugyan, de a csendben ismét meghallottam, érezni kezdtem őket. el nem szakadó fonal, melyből egyszer majd, ha itt az idő, ruhát sző a mindenség, és a lelkem ragyogó bábbá válik általa. és ha elég türelmesen várok rá, talán felsejlik a nyomában egy következő létdarab, ahogy a bábból kikelve újjászületek, hogy átélhessem mindazt, amit már egyszer átéltem, és valójában sohasem éreztem, mert végigaludtam az életet, anélkül, hogy egyszer is a létre ébredtem volna. mindenki előtt fellebben egyszer az álomlepel, de nem biztos, hogy meglátjuk alatta az ébrenlétet, ha nem álmodtunk róla soha, egy röpke pillanatra se...mindig van értelme mindennek, hisz minden egymásba olvad, s azután szétválik ismét, hogy új káprázatot hazudjon az elmének, s új dalokat suttogjon a léleknek, a csend nyelvén beszélve...soha nem kezdődhet el semmi, mert soha nem is ér véget semmi. két dolog van mindössze, amelynek nem lelhetjük meg a valódi értelmét: a Soha és a Mindig. mindig léteztek, és soha nem éltek...-