(Non)szensz

reflektorfehér fák vágnak alagutat az éjbe. fájó elméden matat ezernyi ujjával a némaság. ott rejtőzöl ahol soha nem keresnéd magad, remélve, hogy más éppen ezért talál rád. éles tekintetek karmolják sebesre arcod, hamis mosolyok csikordulnak mögötted...remegés fut végig a lelkeden. sikoly játszik az ajkadon, de te ügyesen elnyeled, mélybe taszítod. ne itt, ne most! még nem lehet...szavak kereszttüzében rohansz felé. talán még eléred mielőtt eltűnik. finoman szitál körülötted az egyre ritkuló pára. megtorpansz s csak ekkor veszed észre, hogy már ott is vagy, pontosan a közepén állsz: a legszebb délibáb választott önpusztítása eszközéül, amit valaha láttál, és te valóban sajnálod, mintha bármivel is többet jelentett volna, mint a nem létező...