Nincs nyugalmam, nem pihenhetek, mint elhagyott házon nyikorgó ablaktábla, lelkem úgy kesereg.
A
test, akár az utcakövön heverő kismacska, melyet oldalba vágott gyilkos
bakancs, s most vérző torokkal levegőért rúgkapál, amíg a hűs kegyelem
rá le nem száll.
Körös-körül az ezüstös köd szitál, gyöngyöktől ragyogó pókfonál,
Pirkad-e épp vagy a nap éjbe vált, mindegy nekem, csak az a perc jöhetne már, mikor
Elernyed néhány fájdalom, mikor könnyű légzéssel szemem színtelen álomra zárhatom.
- Ki érti ezt? Ki érti ezt? Végül ki érti meg? -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése