Démon

Nyugodt léptekkel sétált hazafelé egy derűs tavaszi délelőttön. Az erősödő nap kicsiny izzadtság-gyöngyöket varázsolt a homlokára, amelyekkel ő mit sem törődve, könnyedén lélegezve haladt tovább. Egy-egy mosollyal nyugtázta az előtte elröppenő madarakat, a felé szálló finom virágillatot. A gyengéd szellő játékosan belekapott hosszú hajába, s pimaszul kissé meg is cibálta a sötét fürtöket. Kicsit úgy érezte, hogy az évszak szépsége elfeledteti vele a gondjait, a keserű pillanatokat, amikkel az élet mostanában igen sűrűn kínálgatta. S akkor hirtelen minden összeomlott körülötte. A semmiből támadt rá az érzés, a félelem játszi könnyedséggel cserkészte be gyanútlan áldozatát. Egyik pillanatról a másikra, úgy tűnt mintha egy másik dimenzióba csöppent volna. Halványan még látni vélte az előbbi vidám tájat, a nap fényét, de mindez egyre inkább elmosódott és átadta helyét az áthatolhatatlan sötétségnek. Még magában sem volt biztos, hogy ő jelen van, csak abból sejtette, hogy határozottan érezte tagjaiban a ritmikus lüktetést, ami azt jelezte, hogy még él és ez nem a másvilág vagy a végtelen üres tér. Aztán egyszer csak felderengett valami erőtlen fény az égbolton, ami megnyugtató volt, hiszen legalább egy kicsit áttörte az éj kegyetlen fekete leplét. A vaksötét úgy nyomta a vállát, mint valami nehéz bársonypalást, ameddig meg nem pillantotta a hold engesztelő ezüstkaréját. Nyugalma és megkönnyebbülése azonban igen rövidre szabatott. Megjelent ugyanis még valami rajta kívül ezen az éjjeli tájon és ez a valami egyáltalán nem volt kedvére való. Még nem is láthatta, csak érezte, ahogy közeledett felé hangtalan lépésekkel és egy iszonyatos, rémisztő ígérettel. Ameddig nem ért a közvetlen közelébe, talán még rettenetesebb volt, mint amikor már biztosan tudta, hogy ott van rögtön mögötte és figyeli, követi minden mozdulatát. Szinte érezte, ahogy a lény tekintete belefúródik a húsába, próbál belé hatolni, hozzáférni legrejtettebb kincseihez, gondolataihoz, hogy megkaparintsa és ízekre tépje azokat. Nem bírta tovább elviselni ezt a láthatatlan marcangolást, tudni akarta ki vagy mi ez ami a sarkában van és az életét fenyegeti. Hirtelen megtorpant, tekintetével a talajt kereste a lába alatt, mintha fogódzót keresne, valamit amiből erőt meríthet, majd mély levegőt vett s egy pillanat alatt megperdült, és máris az eddig mögötte lévő világ került elébe. Olyan gyorsan fordult meg a tengelye körül, hogy
kis híján elvesztette az egyensúlyát, és csak az a gondolat akadályozta meg, hogy tényleg a földön landoljon, hogy tudta, nem engedheti meg magának, hogy elessen, most nem, mert az végzetes hiba lenne. Minden képzeletét felülmúlta a látvány ami elé tárult. Vagyis a látvány szinte jelen se volt, csak egy kis darabját láthatta az idegen lénynek, de ez a kis darab elég volt ahhoz, hogy torkon ragadja a jeges félelem. Amit látott, az nem volt más, mint egy ragyogó, vörösen izzó szempár, amely egyenesen rá meredt, minden szégyenérzet nélkül az ő szemébe vájta tekintetét. Ebben a parázsba mártott szempárban ott volt minden, ami számára a rossz oldalt jelképezte: gyűlölet, kegyetlenség, gépies brutalitás, és az ölés vágya. Ez utóbbi olyan erővel sugárzott rá, hogy szinte kényszeresen el kellett fordítania róla a tekintetét, mielőtt elszédül és elájul. Mire rájött, hogy nem szabad szem elől veszítenie ellenfelét, már késő volt. Mikor újra odanézett, már megváltozott a szörny helyzete. Időközben még közelebb jött és láttatni engedte hatalmas, izmos termetét, fakó, hamuszín bundáját, amely a fején mintha valamilyen okból összetapadt volna, de úgy érezte, erre az okra jobb, ha nem derül fény. Ekkor, mintha áramütés érte volna, sebesen kapott az övéhez, maga se értette miért, s ennél az ösztönös mozdulatnál még inkább meglepte az amit ott talált. Az öve mögé csúsztatva éles tőrt tapintottak ki ujjai, amely, ha nem elég óvatos, akár saját bőrét is felnyeshette volna. Görcsösen a markolatra tapasztotta tenyerét, miközben egy pillanatra sem engedte el azt a démoni szempárt. Láthatóan nem ijesztette el a szörnyeteget holmi fegyver, vagy fenyegetés, s tovább közelített felé. Tett még pár alattomos, lopakodó lépést, majd megállt. Éppen úgy állt ott, hogy a hold halvány fénye sejtelmesen megvilágította az állat pofáját. Igen, állat, ez jutott róla eszébe csupán, mivel ennél pontosabban nem tudta meghatározni, viszont az egyértelművé vált, hogy semmi emberi nincs ebben a lényben, talán csak a tekintetéből sugárzó érzések. Gondolkodni sem tudott, annyira megbénította a félelem, mikor a démon feltárta előtte gigantikus száját, benne kígyószerű, a végén háromfelé ágazó villás nyelvével, és gyilkolásra csiszolt pengeéles fogsorával, mely acélosan villant a hideg fényben. Az állat pofájának nem csak a látványa volt iszonytató, de a belőle áradó bűz is. Olyan volt a lehelete, mintha rothadó hús és vér kipárolgása lett volna. Ebben a pillanatban világossá vált előtte, hogy a szörny nem fog sokat tétovázni, hanem ráveti magát és elveszi amiért jött: az életét. Pattanásig feszült idegei és a lény ugrásra kész testtartása egyre azt üvöltötték a fejében, hogy muszáj most azonnal tennie valamit, hacsak nem akarja itt végezni, ezen a verőfényes tavaszi napon, az utca közepén. Hisz még mindig ott volt, érezte, csak valami visszatartotta attól a világtól, a meneküléstől. Ez a démon volt az, ami minden bizonnyal egyenesen a pokol tornácáról szökkent ide hozzá, hogy kóstolót kaphasson az ő jelentéktelen kis életéből, a szegényes lelkéből. Meg akart mozdulni, egyenesen a szeme közé döfni a tőrt, vagy elszaladni, jó messzire innen, ameddig csak bírják az inak a lábában...de érezte, hogy képtelen rá. Képtelen volt bármit is tenni. Megbénult. Csődöt mondott minden izma, minden idegszála. A szörny egyszerűen mintha hipnotizálta volna tekintetével, moccanni se bírt. Ezzel aláírta halálos ítéletét, hiszen biztos volt benne, hogy most meghal. Némán, lélegzetvisszafojtva várta a végső csapást, várta hogy lecsapjon rá, s ez a várakozás olyan hosszúnak tűnt, mintha évek teltek volna el két másodperc között...Szinte már érezni vélte a fogakat, amint a csontjain csattannak, a fájdalmat, ami tűzgolyóként robban a gyomrában...de nem. A támadás nem jött, hiába várta. Helyette valami egész más jött. Hirtelen ismét eltorzult a világ, felborult tér és idő, minden elcsúszott egy percre. Azt hitte most már örökre itt ragad ebben a vég nélküli várakozásban, két teljesen ellentétes dimenzió között, valahol az ürességben lebegve. Aztán mégis visszazuhant a valóságba. A kettő közül a szebbikbe. A másik is valós volt, bárhogy is tagadta volna. Újra felderült az ég, fény árasztott el mindent és meleg illat. Ami néhány pillanattal ezelőtt történt, immár mérföldekre került tőle, az időben elérhetetlen helyre. Mégis megmaradt belőle valami, ami arra emlékeztette, hogy valami gonosz, démoni álomból ébredt most fel; nem sok, csupán egy enyhe borzongás, amely jegesen kúszott fel végig a gerincén, egész a koponyájáig...