Mindig és Soha

Mindig elhagy, és mindig megtalál újra, és újra. mindig felbukkan a horizonton az amire szükségem van, amit a lelkem igazán kíván, a kérdés csak az, hogy el tudom-e érni, mielőtt elillan a nap hevében...súlyos szikla hasítja fel a víztükör magányát, és válik a káosz kirobbantójává. a zűrzavar ott lappangott mindvégig a mélyben, a kődarab csupán megszabadította azt börtönéből, hogy hullámokba üvölthesse fájdalmát, s szinte a végtelenségig visszhangozza azt, amíg el nem fedi ismét a folyékony feledés...befelé fordított fülekkel hallgatom a hangot, amely a világ rezgésének és a lélek sóhajának kórusaként zeng, ameddig meg nem töri egy külső hang, amely arra született, azért él, hogy minduntalan megzavarja a kialakulóban lévő összhangot, hogy káoszba fojtsa a létet, és elhitesse, hogy az élet az egyetlen lehetőség. van hogy az ember kiáltana, mikor sebzettnek érzi magát, és közben nem képes észrevenni, hogy a kiáltása okozza az egyetlen valódi fájdalmat. ha túl sok a kiáltás benned, le kell ülni a gondolatokkal szemközti szirten, és figyelni szó nélkül, elmerülten, s várni a pillanatot, amikor belülről ismét felcsendül az ének, amely azt jelenti, hogy még nem felejtetted el teljesen önnön valódat, a létet, amely olyan, mint egy kör; nem látszik ugyan, de tudod, hogy állandóan mozgásban van, visszatér önmagába, folytonos marad. a kezdet és a vég egybeesik, mozdulatlan tánc a világ belsejében, és körülötte egyaránt...mikor megérzem magamban a lét ízét, mindig megszólal egy eddig ismeretlen, új dallam, amit én magam alkottam valamikor réges-rég. nem én játszom el, csupán hallgatom, mégis ismerős, hiszen belőlem való. mindig új emlékek tolulnak fel bennem, amelyek feledésbe merültek ugyan, de a csendben ismét meghallottam, érezni kezdtem őket. el nem szakadó fonal, melyből egyszer majd, ha itt az idő, ruhát sző a mindenség, és a lelkem ragyogó bábbá válik általa. és ha elég türelmesen várok rá, talán felsejlik a nyomában egy következő létdarab, ahogy a bábból kikelve újjászületek, hogy átélhessem mindazt, amit már egyszer átéltem, és valójában sohasem éreztem, mert végigaludtam az életet, anélkül, hogy egyszer is a létre ébredtem volna. mindenki előtt fellebben egyszer az álomlepel, de nem biztos, hogy meglátjuk alatta az ébrenlétet, ha nem álmodtunk róla soha, egy röpke pillanatra se...mindig van értelme mindennek, hisz minden egymásba olvad, s azután szétválik ismét, hogy új káprázatot hazudjon az elmének, s új dalokat suttogjon a léleknek, a csend nyelvén beszélve...soha nem kezdődhet el semmi, mert soha nem is ér véget semmi. két dolog van mindössze, amelynek nem lelhetjük meg a valódi értelmét: a Soha és a Mindig. mindig léteztek, és soha nem éltek...-