Elgurult...

Mint akit váratlanul letojt a boldogtalanság kosztollú madara, úgy keringek egy ideje, bennem egy kósza érzéssel, hogy itt pedig valami nincs rendjén. Egyrészt ez a mai gondolatlavina szokatlan erejű volt, ami hirtelen a nyakamba zúdult (majdnem alatta is maradtam), másrészt nem érzem teljesen magaménak a bőrömet vagyis inkább az elmémet...
Valami olyasmi ez, mint amikor utolsót leheli egy csalódott, meg nem értett költő, akinek még éltében elgurult az összes gyógyszere és halálában azzal szórakoztatja magát, hogy gyanútlan járókelők fejébe nyomkodja beteg, ócska rímsorait - elborzasztva, meggyötörve s egyúttal fel is szabadítva őket.
Hadd szemezgessek most ezekből a furcsa, zaklatott gondolatokból kicsit. Sokat valójában nem is tudnék, mert keveset sikerült hirtelen leírni, a többi elszállt a nagy büdös semmibe - na jó, talán jobb így.

**Először ismerősnek tűntél, majd tökéletes idegennek,
Hamiskás játéka vagyok csupán zárlatos, tépett idegeknek...
---
Fejemben én üvöltök szüntelen és másból szakad ki a sikoly,
Mondd, mire jó ez az őrült zaj, ami lassan rágja magát szöveteimbe, mint valami kitartó moly?!
Ha most elég gyorsan megyek, talán megállni képtelen leszek, s még ma elérhetem végzetemet;
Nem észlelhet már radar, nem foghat fel értelem, nem láthat meg szemed, mert nem is létezem.
---
Akkor találok majd haza, mikor az éjben Hozzád végre elvezet fényes csillag-bordűr, a felhőkön játszó halvány holdecset s a mindent betöltő, parázsló képzelet**