Irány: előre

*** Meglódult tudattal vágtatok a semmibe, céltalan lendület készteti tagjaim gépies ismétlésre.
Lépteim látszólag önállóan szaporodnak, mintha rég elvesztették volna a kapcsolatot az irányítóközponttal. Rohanok. Az egyetlen kérdés, ami felmerül, hogy valami elől vagy felé?
A miért átmenetileg nem kapcsolható.
A lényeg az igéző folytonosság, és a bennem feszülő ismeretlen erő. ***

Ünnepi fények

* Ma az jutott eszembe, hogy vajon miért a házak kapnak évről-évre díszkivilágítást, és miért nem maguk az emberek? Valahogy sokkal észszerűbb lenne. Elég csak belegondolni, hogy a házak mennyivel jobban látszanak még sötétben is, mint a kedves arcvonásaid. *

Kagyló a mélyben

** Lassan megértem, hogy még alig értek. Sötétben tapogatózom. Próbálok görcsösen előhívni egy túlexponált képet, hogy legalább ennyi legyen végre világos. Egyedül a félelem izzik a csontjaimban, de nem ad fényt, csak éget egyre. Időnként löttyent rá egy kevés vizet a bizonyosság, hogy valahogy mindig lesz tovább, hogy mindent nem ronthatnak el. Még ha el is érnék a végső peremre, és ott lenéznék a végtelen feketeségbe, ott is látni vélnék valamit, amin megcsillant a remény. A reménység a felemelőben, a jóban, abban, hogy az ölelés és az ölés mégse közös tőről fakad. Keresem a tökéletes oldószert a fojtó gátlásokra, amik megkeményítik a szívet.
Tekereg belül ez a fájdalmas féreg, nem hagyja, hogy szóljak vagy ha mégis, nem hagyja, hogy elhallgassak. Rettegek kimondani, leírni, felismerni, meglátni és megsejteni, félek megérteni. Félek átélni, mert az élet mások ítéletétől tesz függővé. Félek a barátságtól, mert kinyit. Félek attól, hogy ez az állandó félelem megmérgez gyanakvással, hogy elvághasson minden köteléket, s végül itt maradok bénultan, némán, egyedül a sötétben. - **

Leerzeichen sind gefährlich.

*Du bist wie Einstein!*

Ablauf

Mehr!

Meer...

Ekel - 

Segel.

beten -

treten

auf unbekannte Wege,

wegen --

viel mehr.

Sminkeletlen fényben

Minden előzetes bejelentés nélkül eltűntek a szmájlik - furcsa ez így, mert már hozzászoktam a lusta kényelemhez, hogy néha látni vélem, milyen hanglejtéssel esett klaviatúrára egy-egy mondat. Persze ki mondja meg, hogy mindez nem önámítás kezdettől fogva?

Vajon a mosolyok fogják követni őket vagy netán a szavak intenek egyszer csak gudbájt...Nem biztos, hogy valóban tudni akarom. Az irreális fóbiák mellé nem hiányzik még több keserű tapasztalás.
Eddig ami elment, az legtöbbször úgy is maradt. Legjobb, ha erre hagyatkozom.

***

Úgy töltöd ki a gondolataimat, ahogy tüdőt a víz lassú fulladásban.
Hunyorogva nézem a fagyöngytől ölelt fákat,
Nem látom jól, hol ér véget bennük a vágy és hol kezdődik valami egészen más. -
Ki mondja meg, hogy a fagyöngy-szerelem nem egyszerű fojtogatás?

Könnyű és nehéz

Tegnap még könnyűnek éreztem, ma már borzasztó nehéz -
nincs olyan hatalmas kő, amit el ne moshatna a víz, pusztán idő kérdése az egész...