Csendkirály

Élesen sikolt a kirakat a lámpa alatt,

éjbe kiáltott, ittas szavaktól mocskosak a házfalak,

Zörög az avar, odébb rúgom, surrogva követ az árnyékom az úton;

Most még a kutyák se csaholnak, mintha ott se lennék, néma mosollyal dicsérem a különös estét. -

Amint kulcsra zárom a várost, láthatatlan ujjak fejtenek le rólam mindent: a zajt, a csendet - majd reggelig megkeresem őket itt bent.

Könnyedén

Vigadj hát, mert ma azt is lehet - nyereményed maga a mersz,
Felejtsd el kicsit a közelgő telet!
Előre dideregni úgyis teljesen felesleges...

Závada utóérzés

Lassan peregnek előttem hiába teleírt, gyűrött lapok,
panaszos szavukra már elég régóta nem hallgatok;
hogy egy letűnt kor hírmondói csupán, arról nem én tehetek,
mégis rám bámulnak várakozón, kissé bután.

Ezek a gondolatok az én vakfoltjaim.
Pár fakuló tintafolt, a kusza mondatok barázdáiban -
ennyit tudok kitapintani, a többi merő káprázat lehet.
Üres porhüvely: kihűlt papírdarabok, elmosódó szavak, lélek-vesztett sorok.