** Lassan megértem, hogy még alig értek. Sötétben tapogatózom. Próbálok görcsösen előhívni egy túlexponált képet, hogy legalább ennyi legyen végre világos. Egyedül a félelem izzik a csontjaimban, de nem ad fényt, csak éget egyre. Időnként löttyent rá egy kevés vizet a bizonyosság, hogy valahogy mindig lesz tovább, hogy mindent nem ronthatnak el. Még ha el is érnék a végső peremre, és ott lenéznék a végtelen feketeségbe, ott is látni vélnék valamit, amin megcsillant a remény. A reménység a felemelőben, a jóban, abban, hogy az ölelés és az ölés mégse közös tőről fakad. Keresem a tökéletes oldószert a fojtó gátlásokra, amik megkeményítik a szívet.
Tekereg belül ez a fájdalmas féreg, nem hagyja, hogy szóljak vagy ha mégis, nem hagyja, hogy elhallgassak. Rettegek kimondani, leírni, felismerni, meglátni és megsejteni, félek megérteni. Félek átélni, mert az élet mások ítéletétől tesz függővé. Félek a barátságtól, mert kinyit. Félek attól, hogy ez az állandó félelem megmérgez gyanakvással, hogy elvághasson minden köteléket, s végül itt maradok bénultan, némán, egyedül a sötétben. - **